Blogolj!

A költészet napja

Alma

Két győztes és egy soha el nem mondott vers 

A bolsevik virulás alatt nem volt divat a szavalás.

„– A verset mondani kell, ugye – ezt mi úgy nevezzük elvtársak, hogy versmondás, ugye.” 

Ezt lihegte akkoriban a derék zsűri elnökké fejlődött párttitkárból lett elvtársból kialakult napégette arcú „tanárember” a szegény, jobb sorsra érdemes kisdiákok fülébe. A hatvanas években vagyunk. József Attila „természetesen” szocialista költőnk, a Nem, nem soha! versét sehol nem lehet olvasni, azt meg pláne nem, hogy a pártból kirúgták, Arany János meg már a múlt „ugye”. Nagy Lászlót több kötetben kiadják, bár ki tudja milyen megfontolások alapján, hiszen teljesen biztos, hogy egyetlen sorát sem értették, nem érthették. (Nem úgy voltak öltözve.) Talán nem is merték volna hirtelen betiltani, mégiscsak élő zseni volt. Azt persze szintén nem fogták fel, hogy a „Pártom, te kardos angyalom, öledben én sem alhatom” kezdetű versét, nem a kommunista párthoz, hanem a Nemzeti Parasztpárthoz írta.

A másik élő zsenitől, Illyéstől meg úgy féltek ezek a szerencsétlen alakok, mint a tűztől. Mindannyian emlékszünk arra az anekdotára, ami abból az időből származik, amikor az a hülye Rákosi újra akarta íratni Illyéssel és Kodállyal a Himnuszt, mert nem bírta elviselni, hogy a dolgozó nép Himnusza az Isten szóval kezdődjön. 

Akiknek jól ment a szekere, József Attila-díjat, meg szociális garzonlakást kaptak két négyzetméteres konyhával.  Volt, aki három József Attila-díjat is bezsebelhetett. No persze a Rózsadombon is számíthatott valami elhagyott „burzsulyfészekre”, aki folyamatosan képes volt vörös talpat nyalni, hogy finoman fejezzem ki magam. Akiknek nem sikerült idomulni a félművelt bandához, tőlük éhen is pusztulhattak. Szerencsére néhány jellel jelölt költőnk olyan mély nyomott hagyott az akkor már idősödő, de még az előző rendszerben nevelkedett korosztályban, beleértve a tanárokat is, hogy alig győzték átadni gyermekeiknek azokat a verseket, amikből áradt a magyarság, vagy a haza szeretete. E sorok írója így kapta meg idős vidéki úriasszonyoktól Csanádi Imre Észtek című versét. Remegő kézzel adták át az Erika írógéppel írt költeményt egy apróra hajtogatott vékony papíron. Csak az utolsó sorokat idézem:          

„…Feketén bömböl a Fátum:
Jaj minden apró népnek!

Nem felelnek az észtek,
teszik a dolgukat:
gátat vonnak szorgalomból,
gátat vonnak józanságból,
gátat vonnak áradó énekekből,
építik magukat parttá.”

Csanádi Imre

Ezek persze csak mai fiataljaink számára már csak érdekességszámba menő múltba révedő sorok. Akik viszont azokat az időket átélték, élénken emlékezhetnek például arra a nyomasztó őrületre, hogy akkoriban például megszabták, milyen verseket szabad, lehet, vagy tilos mondani. Az akkori idők felkent költője volt egy Várnai Zseni nevű hölgy, akinek Tanulj ámulni hazám ifjúsága című „művét” nem ártott tudni annak, aki egy versmondó versenyen tovább akart jutni a döntőbe.  Ilyenek voltak még többen is. Meglehetősen ellentmondásos Zelk Zoltán megítélése, hiszen igen kiváló költő volt, még Nagy Lászlón is segített, amikor kegyvesztettsége idején a Kisdobos című lap vezetőjeként felvette helyettesének. Meglehetősen vitriolos kritikusai azonban halotti kétsorosának ezt javasolták: „Itt nyugszik Zelk Zoltán, pártjelvény akadt a torkán…”

Most meglehetősen szerénytelenül egy saját példát idézek 1968-ból. Édesanyám, aki még a Szegedi egyetemen végzett a negyvenes években, konkrétan 1945-46-ban, például Sík Sándor tanítványaként, azt szerette volna, ha hozzászokik az ő hetedikes gyermeke a szerepléshez, ezért elindított egy versmondó versenyen, amelyet meg is nyertem. A versválasztás és a betanítás viszont az ő reszortja volt.  Cselből el is mondatta velem a három József Attila és egy Kossuth díjas Garai Gábor Evés című versét. Így kezdődött:   

„Ma láttam az Embert, amint evett.
Derűsen ült aszfalt-rongyok s kövek
szurtos halmán, maga a nyugalom, –
körötte süvöltött a forgalom.”

Azt hiszem, ennyi elég is. Többre meg nem emlékszem. Garai Gábor amúgy nem olyan rossz költő, de hát ez a verse így sikerült. Ekkor jött azonban a meglepetés. 

Áprily Lajos:

 Március

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

Áprily Lajos

Ugye nem kell többet mondanom, mint azt, hogy olvassuk a jellel jelölt költőinket, és nem csak a mai napon. Ott sorakoznak még  Juhász Ferenc, Csanádi Imre, Kormos István, Fodor András, vagy éppen Dsida Jenő Mécs László, Wass Albert versei, hogy csak néhány költőóriást említsek. Ne feledkezzünk meg a maiakról és Arany Jánosékról sem. Csak mondom. Arany János V. László című balladáját ugyancsak édesanyám tanította meg nekem, halála előtt két héttel. Ma is tudom, de soha nem mondtam el. Van olyan vers is, amit nem lehet elmondani.

Címkék: Publicisztikák
http://kulturvilag.blogstar.hu/./pages/kulturvilag/contents/blog/26471/pics/lead_800x600.jpg
Publicisztikák
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?